kétballábas létemre egész élvezetes egy órát "szteppeltem" ma végig; ma volt a nyílt nap, úgy is 1000 éve szerettem volna, hát miért is ne? és tényleg - ugyan olyan jó, mint a filmekben!:-) bár azt még egyelőre nem értem, hogyan is kell ezt 'lazán' csinálni, dehát a látszat ellenére Donald O'Connor se spontán nyomja, szóval elszontyolódás helyett inkább belevágok, jövő hét kedden. mondjuk még kérdéses, az öregasszonyokat meghazudtoló memóriám hogyan fogja bírni; ha nem tapadok minden szememmel és figyelmemmel az oktató lábára, számomra követhetetlen, pák-pák-pák-pák, és jobb láb, figyelj a testsúlyra és hasonlók, mindenesetre önismeretre és lazításra jó lesz. no meg itthon, ha senki sincs a közelben, majd a konyhakövön kiélem magam:-)

ja, nem is mondtam, belmondo-doki (határozottan kedvelem. viszont tüzetesebben megnéztem a fickót, és nem hasonlít belmondora, csak a fílingje, de az nagyon..) hozzá sem nyúlt pénteken epecucchülythelyhez, szépen alakulok, úgyhogy hurrá-hurrá, látni vélem az alagút végét.

és "állásom" is van, szerdán kezdek, vegyes érzésekkel, önkéntes alapon, meglátjuk, tanulni biztos fogok belőle, és ez fontos szempont, csak hát 6kor kell kelnem, mert baromi messze van a hely, és a korán kelés, mint tudjuk, nem tartozik az erősségeim közé, mondhatni a gyengeségeim közé tartozik, úgyhogy a lakás összes ébresztő-szerkezetét csatasorba kell állítanom, ha nem akarok _megint_ valami fontosról elaludni. majd előtte este jól odakoncentrálok, állítólag az segít.

na megyek, visszalazulok. üdv!

jaj, nem is meséltem, mekkorát mókáztam ma a villamoson: túrista pár, jól szituált 35-40esek, napérlelte barnaság, drága de nem hivalkodó sportos cucc, utaznak, és egyszercsak hopp, a pasi elővesz egy mini repi süti-kekszet (amit mondjuk a szállodaszobában szoktak csak úgy dísznek az asztalra tenni, vagy mittomén), jóízűen burkolta. szívmelengető látvány volt, amint a menő túrista habzsolja a repikekszet. hehe:-) azt hittem, csak én eszem meg..

helyesbítek, nem én hagyom cserben magam, rendszerint csak bizonyos _részeim_ hagynak cserben. most például ez az epe dolog nem akar rendeződni. mert persze voltam megint belmondo-dokinál (kezdem kedvelni a fazont, van humora), és persze a hegnél mégiscsak mélyebb a fertőzés, szóval epecucchülthely további korrekcióra szorul. hogy a fene esne bele, hát nem pikkel a szervezetem a fonálra, amivel összeférceltek!?
pech.

ma volt az első bevetésem a játszótéren, amióta megműtöttek, szerencsére sikerült korán kiérni, ezért mindenből jutott (hinta, csúzda, lapát). és az emberek arcán a döbbenet, hogy ez a gyerek miket mond (nagyban magyarázta minden felnőttnek, hogy így a fűnyírógép, úgy a fűnyírógép).

najó. vissza a rutinhoz. gyorsan elmosogatok (egészen összeszedett vagyok mostanság, csak néhány edény vár rám esdekelve, hogy hadd tisztuljon), aztán irány a (lepakolt-portalanított!! hoppááá!?) íróasztal, ahol elkészítem életem első borítótervét. gagyi lesz, de ez a megrendelés... én próbáltam magyarázni, hogy nem biztos, hogy én vagyok erre a legalkalmasabb jelölt, de Megrendelő nem tágított, hát legyen. én szóttam...

más újság meg nincs. illetve van, de azok egyelőre elmém zárt részeiben várják a feldolgozást. üdv!

ma szépen lebattyogtam az sztk-ba, mert nem hagyott nyugodni a Dudor. Dudor a köldökömnél lévő (amúgy nagyon szépen gyógyuló!) heg egyik oldalán lévő gyanús dolog, az orvosom szerint majd elmúlik, semmi extra, dehát így van ez, az ember - különösen, ha önmagáról van szó - tele van gyötrő kételyekkel és sötét fantáziákkal ("tutira lerohad a köldököm"), hát, nem volt mit tenni, szépen délelőtt levonszoltam magam az egy saroknyira lévő sztk-ba.
kezdjük ott, örömhírként melengette szívem, hogy csak 300 forintba kerül a gyanúm. majd szépen felmentem a sebészetre, és leültem (jólvanna, csak igyekszem aprólékos lenni, ígérem, nem írom le, ahányszor levegőt vettem). egy darabig csöndben volt mindenki, majd egy türelmetlen néni nyomán megindult a különböző felek közt az eszmecsere (néni-néni, néni-én, én-szomszédom, asszisztens-néni), a végén már tényleg _zaj_ volt a folyosón. én a szomszédommal megvitattam a két és fél évesek fejlődési sajátosságait, megkérdeztem, hogyan ment náluk a szobatisztaságra nevelés (általában ezzel a kérdéssel terrorizálok minden gyerekes anyukát), továbbá ecsetelte az ovi viszontagságait, természetesen, mindezt azután, hogy kiveséztük, ki miért ül itt (és persze, hogy milyen a doki). a beszélgetést azzal indítottam, hogy vajon miért zöld a műtősruha (én azt gondoltam, talán jobban látszik rajta a vér vagy ilyesmi, de kiábrándítottak, még az epeműtét előtt a műtőben, amikor szintén ezt a kérdést dobtam be a jelenlevőknek, hogy pszichológiai okokból. hát, nem tudom, engem krvára nem nyugtat meg a neonzöld..). ez azért jó ismerkedős szöveg, nem??:-)
aztán azon kaptuk magunkat Szomszéddal, hogy rajtunk kívül lassan mindenkit behívtak, mindenkit, aki előttünk ÉS utánunk érkezett, végül őt is szólították, így egyedül maradtam, és nagyon idegesítő volt, hogy még így is csomóan bementek előttem, tényleg kiürült a váró. már az is felmerült bennem, hátha közlik a következő percben, sajnálják, de mennek ebédelni (mittomén??), és tényleg ott dekkolok feleslegesen.
no, aztán végül - zene füleimnek - kiáltották a nevemet, és már száguldoztam is be a szobába, szegény nénit majdnem letaroltam, be akart előttem slisszolni, de szerencsére a nővérke vagy ki megnyugtatta, a következő már TÉNYLEG ő lesz.
bent belmondo-utánérzés 60-as szolizott-aranyláncos doki, biztos epednek utána a nénik, mindenesetre megnyugtató hozzáértő kinézete volt, mondom neki, mi a pálya, húzom is fel a pólómat, oszt nem szarozott, mondta, feküdjek fel.
itt egy csöppet leizzadtam, én csak konzultálni jöttem vele, hogy ez normális-e...
a lényeg, hogy szépen "megcsapolta", nem szeretném részletezni, de megnyugatatott, hogy semmi komoly, mert csak a bőr alatt lehetett vmi picike ferőzés, és most már minden rendben lesz (kérdésemre, hogy ez magától elmúlt volna, azt mondta, nem), szerdán még visszamegyek kontrollra, aztán most aztán már aztán tényleg begyógyul...
úgyhogy epecucchülthely remélhetőleg végleg lekerül életem napirendjéről.

kivasaltam az ingeket, ennyi előrelépés a lakás ügyében. hurrá-hurrá. woodyt át kéne szoktatnom a pólókra vagy ilyesmi.

hát, ma volt az interjú. nem tudom, mi ütött belém, de egy épkézláb mondatot nem voltam képes kinyögni, pedig amúgy szoktam tudni értelmesen nyilatkozni magamról, de ma valahogy, egészen egyszerűen nem tudtam eladni magamat. pedig lett volna mit mondjak (gyakorlati tapasztalat, elhivatottság, kompetencia), de semmi sem sikerült. amikor pedig harmadszorra kérdezték, hogy de mégis, miért ide jelentkeztem, akkor már én is kezdtem a dolgot nem érteni, és kételkedni abban, hogy alkalmas vagyok, lehet, hogy ide csak háromfülü embereket vesznek fel?? fene se érti. a dolgot pedig az tetézte, hogy kifelé menet a góréhölgy nyújtotta volna a kezét, de én későn kapcsoltam, és az összes kezem tele volt (kabát, táska, mappa), meg már úton voltam az ajtó felé (el innen, minél előbb!), úgyhogy szegénynek gyorsan vissza kellett kapnia a kezét, nehogy kínossá váljon az egész szitu (én meg zavartan motyogtam egy viszontlátásrát, és éreztem, ez nagyon ciki). szóval hab is volt, minden.
és ha még egyszer valaki meg meri kérdezni, miért erre a képzésre jelentkeztem, azt szájon vágom.
egyszóval semmi jó nem történt a héten, leszámítva, hogy jenci újra itthon, illetve még a holnapban bízom, egész napos szellemi nassolás (egy másik képzés), reggel 10től este 6ig, vasárnap meg jó öreg takarítás, de addigra remélhetőleg, bőgni már nem fogok a mai bénázásom miatt...
inkább eszem egy nektarint (mielőtt félreértenék: tábla csokit akartam mondani, de mivel az nincs, jó lesz a nektarin is, szóval ez nem valamiféle wellness-bánatűző, csak a kényszer).
és még csak egy jó film sincs a tévében. de ezt azért inkább még egyszer csekkolom... kizárt, hogy éééén ne találjak semmi nézhetőt. muszáj, különben bőgni fogok (aminek tényleg semmi értelme, a kocka már így is el van vetve) (vajon hány szólás-mondást-szófordulatot tudnék beleírni egy bejegyzésbe, ha úgy tényleg _igazán_ nekigyűrkőznék??), talán az a fél liter búzasör, amit woody fájdalomdíjjul hozott, enyhít némileg a szenvedéseimen, ha máshogy nem, hát úgy, hogy bealszom, hátha megint valami vicceset álmodok. bár most egy rémálomnak is örülnék, legalább elvonná a figyelmemet.
najó, mielőtt sör nélkül elalszunk mindannyian, üdv!

  bejegyzés, mert jelenleg annyira nincs kedvem semmit se írni, ez a folyamatos eső kikészít, hol lakom, a trópusokon!?, ezért csak jöttem tudatni, hogy jencim végre itthon, ez örvendetes, pénteken megyek "felvételi elbeszélgetésre", izgulok, mint állat, nem nagyon tudok most másra koncentrálni, és el kéne olvassam még a szakdogámat, hogy kicsit képbe kerüljek, és ne zavarodottan vihogjak a sok fontosember előtt.. és persze halálnak van kedve bármit is csinálni; pedig még a hajam is új lett, csaba egy igazi Tehetség, a szín szuper, a frizkóm hosszú maradt, de szexi (kit érdekel!?), de persze mindez eltörpül a napi gondok mellett, hogy mégis hogyan fogom átvészelni az elkövetkezendő 1 hetet. annyira szeretném már végre látni, hogy mégis miként fogom tölteni az életem elkövetkezendő fél évét; utálom, amikor sokminden történik velem, mert ilyenkor szétszóródik a figyelmem és nem vagyok képes higgadtan rendszerezni. no, de majd biztos csupa-csupa jóval szolgálhatok pár nap múlva. most mennem kell.
eső, tessék elállni!

ma ügyintézős napom volt, reggel telefon, elrohanás, közben telefon, várakozás, telefon megint, haza, majd ki az egyetemre ügyetintézni, majd telefon, haza, és persze itthon a szokásosak..
a délelőtti akciózáskor, két telefon között, letelepedtem a ***kórház kerjébe (hát nem ideális?? csöndes és nyugodt, stb. stb.), kinéztem egy jópofa faragottkő padot, ahová pont annyira sütött a nap, hogy jó volt, pont annyira lengedezett a fejem fölött a fűz, hogy jó volt, és pont olyan messze volt a büfé, hogy lötykölődés nélkül visszaevickéltem a kávémmal a padig, és még magányomban tudtam is telefonálni - egyszóval ideális kis hely volt. legalábbis, azt hittem.
majd felbukkant egy bácsi, nagyon sovány, lerobbant darab, habozott egy kissé, majd amikor látta, hogy nem, mégsem telefonálok, csak le-föl járok, odamerészkedett hozzám, a következőkkel:
-"egy kis pénzt szeretnék kérni. szeretnék enni egy rántotthúst, nem tudna adni valamennyit?"
most erre mit mondhattam!? a bácsi köpenyben, tényleg rossz bőrben, és ha rántotthúsra, ha nem, nem úgy nézett ki, mint aki ezzel a módszerrel keresi magát halálra. biztos, ami biztos, azért megkérdeztem tőle, ehet-e rántotthúst (mégiscsak egy kórház kertjében vagyunk!?), aztán adtam neki valamennyit, és ő megköszönve már boldogan masírozott is a büfé felé.
ilyen is csak velem történik. rántotthúsra!
nem sokkal ezután odajön egy másik bácsi, még lepukkantabb, mint az előző, hosszú, koszos-sárgás körmökkel, jópofa ábrázattal, odajön, és nyújtja felém a kezét:
- "jónapot kívánok, józsef attila vagyok."
itt kezdtem gyanút fogni. bár, ha itt sétál a kertben, súlyos dologról nem lehet szó, a zártosztály az azért mégis csak _zárt_, és persze mindig pont én... no, kicsit zavarban voltam; nem szép tőlem, de annál ésszerűbb - kezet nem fogtam vele, viszont szívesen adtam neki egy szál cigit, már épp ült volna le, fejtegetve valami tézist, amikor a telefont a fülemhez emeltem, és legnagyobb meglepetésemre a bácsi megértően "oh, látom, telefonálni tetszik, akkor én megyek is, nehogy behallatszódjék, amiket beszélek" felkiáltással visszaballagott oda, ahonnét jött.
nem lehet igaz. egy józsef attila.
már-már azt gondoltam, békében intézkedhetem tovább, ám ez azért túl szép lett volna, hát jön a harmadik figura (mint a népmesében!), ekkor már komolyan azt gondoltam, híre ment, hogy hátul a kertben egy jólelkű BALEK vár csakis arra, hogy lenyúlják, jön felém, nagy bizalommal, 40es fickó, nem túl "bright", aszondja, neki telefonálni kell, mert nagyon fontos, hogy bejöjjön ma hozzá az illető, a cigije is elfogyott, és tegnap szakított vele a barátnője, és csak egy telefon, hogy a készüléken visszahívják..
ekkor már az altruisták nyugalmával engedtem az események sodrásának, mondtam, a telefonomat azt nem adom, de ha mondja a számot, én felhívom, és mondom, hol hívják vissza.. ezen a csavaros megoldáson nagyot nézett a fickó, de nem volt nagyon ideje nézni, én már mentem is, a készülék felé be az épületbe, portástól elkérem a számát, a fickótól kérdezem, akkor mit hívjak, no, itt egy kicsit gondolkodnia kellett, negyedszerre már ment is, mind a 11 szám, persze jelenleg nem kapcsolható.. megállapodtunk, 20 perc múlva visszajövök, megpóbáljuk újra.
visszamentem a padhoz, ekkor volt időm 2 megerőltető telefont elintézni. látom, ismerős arc közeledik. egyes számú bácsi volt az, jött, boldogan, aszongya, "megettem a rántotthúst, nagyon finom volt!", mondom, egészségére, mire a bácsi, kérhetne-e még egy kis pénzt, holnapra, csak 200at, papírkétszázast, mondom - itt azért már egy kicsit tényleg sok volt - nincs több pénzem. hát, a bácsi csak nem akarta elhinni, hogy nem lapul ott a táskámban "csak egy papírkétszázas", de tényleg nem hagytam magam, mondtam nincs és pont, _viszont_látásra_, nem volt mit tenni, azért még motyogott egy halk köszönömöt, és sarkonfordult.
hát, nem folytatom, futottam még egy telefonos kört a kétségbeesett 40essel, jelenleg nem kapcsolható, szegény győzködött, hogy biztos rossz számra emlékszik, mondott egy másikat is, de amikor az meg téves volt, nekem kellett őt győzködnöm arról, hogy azt hívom, amit mond, és hogy azt a számot nem lehet most felhívni, és viszlát, én most elmentem, kérjen meg mást... és rohantam, nehogy utánam tudjon szólni...

...egy szempillantás alatt kint voltam a kórház területéről, legközelebb inkább itthonról telefonálok, kellett nekem rongybicikli...

című Jirí Menzel filmet volt szerencsém látni ma délelőtt, bátran merem ajánlani mindenkinek, kíváló alkotás, cinikus is, humoros is (hajjaj), szép is, szomorú is, szórakoztat is, nem tudom, mi kellhet még? jó színészek, blabla, még azt is megtudhattuk a rendező úrtól (egy frappáns újságírói kérdésre válaszolva), hogy a főszereplő színész (Ivan Barnev, remeeek!!!:-)) füle hogyan pirul olyan tehetségesen.
ami engem inkább érdekelt az egészből (mármint a bemutatóból), az maga Jirí Menzel volt (és most már én is profin ejtem a nevét, jirzsi mencelnek), nagyon cuki figura, okos szemű, kedves bácsi, aki hajlamos udvariatlannak tűnni, pedig valójában az nem is udvariatlanság, szóval meg tudom érteni, az újságírók többsége a kaja miatt ment, ez látszott, és ez ciki volt. Jirí - remélem, nem bánja nagyon, hogy a kersztnevén szólítom, nem tiszteletlenségből, inkább elismerésem jeléül - végig türelmesen fogadta az felesleges kérdéseket (és meddig tartott a forgatás?) frappánsan válaszolt a megválaszolhatatlanra (nem félt-e az olvasók haragjától?), és egyre csak nyitogatta a szénsavmentes ásványvizes üvegeket, kortyolgatta a vizet, és néha kedvesen mosolygott, különösen, ha okos kérdést kapott (pl. a már említett füles dolog), összességében nagyon meg voltam elégedve, igen, ilyennek képzeltem. a felesége pedig nagyon csinos!
szóval mindenki menjen moziba, vigye a családot is (no, azért a gyerekeket csak módjával! cicivillanások itt-ott), és igyék sok sört! Hrabalra!

már-már azt gondolnád, te mindent tudsz az emberek szabadidejéről. persze, hát fociznak meg söröznek, a szerencsésebbje moziba meg színházba jár, a fiatalabbja koncertekre meg bulizni, a kevésbé fiatalja meg olvas vagy tévézik. vannak aztán még hobbik, amikről a szerencsekerék című műsor elején hallhattunk (azóta társkereső hírdetések alapmotívumai), úgymint hobbim a keresztrejtvényfejtés, kirándulás, zenehallgatás, barátok. (hobbim a barátom, ez azért elég jó, nem??) aztán a hobbiüzletek megnyílásával jött az elitje - szalvéta-akármi, üvegfestés, gyöngyözés, és millió egyéb dolog, amiknek nem tudom leírni a nevét. és akkor még nem is szóltam a Gyűjtőkről. mit gyűjtenek az emberek? bélyeget, szalvétát, söröskupakot, radírt, telefonkártyát, matricát, kocsikat. oké. később, amikor már mindenki únta, hogy ugyan azt csinálja, mint a többség, jöttek a kifinomult hobbik: "hobbim..." a főzés (mutasson valaki olyat, akinek hobbija a portörlés... ide vele, azonnal!), "a kocsim", a lakberendezés, a virágkötészet, a sport (nem ám foci vagy tollas! spinning meg fallabda!), a versírás, mittomén, hát, minden, amit csinálni jó, de hobbinak hívni még jobb. (talán azért kell hobbinak hívni mert úgy nem ciki, ha az ember szereti csinálni? egyáltalán, tudnám, minek _bármit is_ hobbinak hívni. mindegy.) eddig világos is voltam.

és akkor találkoztam ezzel az oldallal; félreértés ne essék, nagyon szép meg minden, csak a döbbenet, ami elfogott, hogy egyáltalán ilyesmi LÉTEZIK - ez a "teatasak" nevű dolog, nem tudom, lehet-e azt mondani, teatasakozás? a lényeg, hogy emberek rájöttek, hogyan lehet a szép, kidobni-sajnálom-úgyhogy-kirakom-a-hűtőre teatasakokkal valamit kezdeni (megjegyezném, én azt sem tudtam, ennek a dolognak van neve, mármint tea, esetleg teafilter, aztán kész, teatasak, igen szellemes, de tudom, műveletlen vagyok), nem is akárhogy, sőt, nem csak rájöttek, hanem ez egy irányzat lett.

és rájöttem, ez valami, ami nem csak egy kreatív-unatkozó greenpeaces fejéből pattant ki, ez kérem egy kézműves irányzat. ezt _sokan_ csinálják! döbbenet.

 

ez az egész csak arról jutott eszembe, hogy megnéztem az idézett cipőfűző-fűző honlapot, én, legyek igénytelen, nevezzetek lustának is akár, de csak 1x fűzöm-kötöm meg a cipőmet (legtöbbször, ahogy a bolt a dobozba beletette), aztán kész, bebújok-kibújok, habár ennyi megrázkódtatás után kezdem úgy érezni, trendiség terén erős hátránnyal indulok.

tanulság?

nem lehet elég hülye hobbit találni ahhoz, hogy úgy érezd, a csúcson vagy.

 

most pedig elnézést, dolgom van a conversemmel.

 

a dilemma: a délelőtt elúszott, bevásárolni se idő, se pénz, de fel kell mutatni egy tápláló ebédet, hogy el ne vigyen a gyámügy.
mit lehet tenni??
kreativitás, sok munka, közepes ebéd, és jó nagy (ön)vállveregetés.
ami rendelkezésre állt: néhány, utolsókat rúgó paradicsom, valamint újhagyma, tészta (még jó, hogy az mindig van itthon) és tonhalkonzerv. talán nem nehéz kitalálni, mi volt hát az ebéd - paradicsomok melegvízbe, héjatlanul belevágva wok-ba, abba a hal, rotty-rotty, bele a megfőtt tészta, só, szárított bazsalikom, rottyok még utoljára, salátának olívás paradicsom hagymával (és sok sóval!). nem lett rossz, bár kicsit tésztaíze volt az ételnek, túl sok volt a tészta (vagyis kevés szószt sikerült a 4 paradicsomból és az 1 konzervből összehozni - hány paradicsom kellhet egy gyári üveges szószhoz!?!). a család jóllakott, mindenki elégedett, és nem költöttem pénzt.
a már említett vállveregetés következik.
a mérleg: 3 jóllakott családtag (shéf included), 7 mosatlan edény/tányér, még nagyobb rendetlenség a konyhában, rothadás peremén álló paradicsomok kreatív felhasználása (eltüntetése), szabadidő elvesztése (mosogatni most már kell..).

és arra agondoltam, ha minden elrendezek (és úgy néz majd ki a lakás, mint egy magazinban, ami valószínűtlen, de azért higgyük azt), visszatérek a könyvhöz, amit a kórházi- illetve az otthoni igazi-lábadozós napok óta elő sem vettem, a halál angyalát (miért jó a könyvesblogot olvasni?), egészen jó könyv, eddig mind a profilozós, mind a lélektani része egészen hitelesnek tűnik, kár, hogy néhol kicsit szájbarágós, és kár, hogy nem vagyok annyira járatos new yorkban, hogy tudjam értékelni az utcák aprólékos leírását, és nem tartok magam mellett térképet sem, hogy ellenőrizhessem, de _biztooos_..

most mennem kell, most jut eszembe, hétfő van, és mindjárt szeptember, ügyeket kell intézni.. fenébe.

tehát, a beígért képek:
hát nem de tényleg olyanok???:-)





















ezek pedig csodaszép apróságok:

most, hogy levették a blogomat az indexről (amitől teljesen meg voltam mellesleg hatódva, zavarba jöttem egészen, hogy ééén??, engem olvasnak!?), és ismét az ismeretlenek táborába kerültem, ami heti 4 látogatást jelent jobb esetben (jenci) (szemben az elmúlt egy nap 800/!/ feletti látogatásával, amit köszönök, tényleg, szivetmelengető), bártan beszámolhatok arról, milyen a '15 perc hírnév'.
talán már kiderült, nem vagyok egy gyakorlott 'blogoló'; igazából azt sem tudom, hogyan kell használni ezt az egészet, pl. csak nemrég jöttem rá (micsoda I.Q. bajnok!), hogyan kell ide képet beilleszteni, stb. (jencim, a tiszteletedre, az első kép a blogomban a halszemek lesznek!). az ember ír, nem is ír, inkább csak irogat, nem sokat tököl a dolgon, ingyen van az egész, és nincs túl nagy tétje; persze nyílván azért ír blogot az ember, mert titkon reméli, valaki majd rábukkan, aztán egyre többen, lehet akkor majd végre 'megvitatni', lesz aki végighalgassa az ember fárasztó nézeteit a világ különben érdektelen dolgairól, és talán lesz végre valaki, aki nem üveges szemmel, megszokásból hallgat és bólogat, hanem legalább egy fél pillanatra őszintén örül, odafigyel és reagál.
ezért írok én is blogot.
és furcsa, mert tényleg nem csak takarítok egész héten, és alszom, ahogy erről általában beszámolok (és tényleg unalmas!) (bár itt jegyezném meg, hogy aludni jó, álmodni még jobb, és mint tudjuk, az álom -- munka!!!), hanem folyamatosan kavarognak a fejemben a gondolatfoszlányok, amiket egészen egyszerűen lusta vagyok ide bepötyörészni.
és dolgok _történnek_.

szóval először - mint mondtam, nem vagyok gyakorlott blogoló - azt gondoltam, nahát, mennyi komment jött a gyomortükrözéses élményemre, netán ennyien készülnek magukat megtükröztetni!? aztán hamar rájöttem, az index keze van a biliben, lám, ennyit ér, ha az emberek tudnak valamiről.
és elszégyelltem magam. ha már idetévedt ez a sok ember a blogomra, a tükrözésen kívül olvashatnának sok másról is (mióta érdekes a tükrözés? és ha arról írnék, milyen rosszul megtervezett próbafülkében melltartót próbálni? vagy hogy az emberek miért állnak meg a metrószerelvény ajtajában, amikor még egy tucat ember szeretne felszállni? vagy mit jelent a gyász? miért paranoidok az emberek, és mitől véd meg a paranoia? vagy hány kukoricaszem nem pattog ki a pattogatottkukoricából? vagy miért van 8 alufólia márka a piacon? vagy miért fontosak az álmaink? soroljam még!?); az emberben fel sem merül, hogy ez érdeklődésre tarthat számot (ahogy valószínüleg nem is tart).

szóval tényleg meghatódtam, és köszönöm, hogy végigolvastak.
a blog tovább él!:-)
üdv!
ps. nem akartam patetikus lenni, csak az igazat (és a valódi?)
pps. papám reklamált, eddig nem szóltam róla ehelyütt. ezúton üzenném neki: éljen a tapííírtej!:-) mamám pedig sérelmezte, hogy csúnyán beszélek, ezért bocsánat.