ma szépen lebattyogtam az sztk-ba, mert nem hagyott nyugodni a Dudor. Dudor a köldökömnél lévő (amúgy nagyon szépen gyógyuló!) heg egyik oldalán lévő gyanús dolog, az orvosom szerint majd elmúlik, semmi extra, dehát így van ez, az ember - különösen, ha önmagáról van szó - tele van gyötrő kételyekkel és sötét fantáziákkal ("tutira lerohad a köldököm"), hát, nem volt mit tenni, szépen délelőtt levonszoltam magam az egy saroknyira lévő sztk-ba.
kezdjük ott, örömhírként melengette szívem, hogy csak 300 forintba kerül a gyanúm. majd szépen felmentem a sebészetre, és leültem (jólvanna, csak igyekszem aprólékos lenni, ígérem, nem írom le, ahányszor levegőt vettem). egy darabig csöndben volt mindenki, majd egy türelmetlen néni nyomán megindult a különböző felek közt az eszmecsere (néni-néni, néni-én, én-szomszédom, asszisztens-néni), a végén már tényleg _zaj_ volt a folyosón. én a szomszédommal megvitattam a két és fél évesek fejlődési sajátosságait, megkérdeztem, hogyan ment náluk a szobatisztaságra nevelés (általában ezzel a kérdéssel terrorizálok minden gyerekes anyukát), továbbá ecsetelte az ovi viszontagságait, természetesen, mindezt azután, hogy kiveséztük, ki miért ül itt (és persze, hogy milyen a doki). a beszélgetést azzal indítottam, hogy vajon miért zöld a műtősruha (én azt gondoltam, talán jobban látszik rajta a vér vagy ilyesmi, de kiábrándítottak, még az epeműtét előtt a műtőben, amikor szintén ezt a kérdést dobtam be a jelenlevőknek, hogy pszichológiai okokból. hát, nem tudom, engem krvára nem nyugtat meg a neonzöld..). ez azért jó ismerkedős szöveg, nem??:-)
aztán azon kaptuk magunkat Szomszéddal, hogy rajtunk kívül lassan mindenkit behívtak, mindenkit, aki előttünk ÉS utánunk érkezett, végül őt is szólították, így egyedül maradtam, és nagyon idegesítő volt, hogy még így is csomóan bementek előttem, tényleg kiürült a váró. már az is felmerült bennem, hátha közlik a következő percben, sajnálják, de mennek ebédelni (mittomén??), és tényleg ott dekkolok feleslegesen.
no, aztán végül - zene füleimnek - kiáltották a nevemet, és már száguldoztam is be a szobába, szegény nénit majdnem letaroltam, be akart előttem slisszolni, de szerencsére a nővérke vagy ki megnyugtatta, a következő már TÉNYLEG ő lesz.
bent belmondo-utánérzés 60-as szolizott-aranyláncos doki, biztos epednek utána a nénik, mindenesetre megnyugtató hozzáértő kinézete volt, mondom neki, mi a pálya, húzom is fel a pólómat, oszt nem szarozott, mondta, feküdjek fel.
itt egy csöppet leizzadtam, én csak konzultálni jöttem vele, hogy ez normális-e...
a lényeg, hogy szépen "megcsapolta", nem szeretném részletezni, de megnyugatatott, hogy semmi komoly, mert csak a bőr alatt lehetett vmi picike ferőzés, és most már minden rendben lesz (kérdésemre, hogy ez magától elmúlt volna, azt mondta, nem), szerdán még visszamegyek kontrollra, aztán most aztán már aztán tényleg begyógyul...
úgyhogy epecucchülthely remélhetőleg végleg lekerül életem napirendjéről.

kivasaltam az ingeket, ennyi előrelépés a lakás ügyében. hurrá-hurrá. woodyt át kéne szoktatnom a pólókra vagy ilyesmi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.