nem tudok aludni. nem is emlékszem, mikor fordult velem elő ilyesmi utoljára... nem gyötörnek kínzó gondolatok, nem fáj semmim, nem izgulok, nem ittam kávét, nem csináltam semmi olyat, ami indokolná, miért nem tudok a kedvenc elfoglaltságomnak hódolni.
úgyhogy kijöttem rágyújtani.
de a szemem mindjárt kifolyik a monitorfénytől, alig bírom nyitvatartani, úgyhogy lehet, ha visszaosonok, nem lesz már semmi gond... mindenesetre furcsa.
az agyvelőm a homlokom mögött igaz, valahogy nehezebb a szokottnál. de nem vagyok frenológus, hogy tudjam, ez mi a szöszt jelent.
hamár itt vagyok - írhatnék valami épkézlábat is, de csak olyasmik jutnak eszembe, hogy álom-zöld mokasszin elhajlít egy fűszálat és hasonlók. ez még haikunak is sovány.

Yosa Buson

(Tandori Dezső ford.)

Nos, ennyit már-holnapra. üdv!

ma mr. A-féle kínai levest ettünk, nagyszerűen sikerült, menta kivételével sikerült hozzá mindent beszereznem (kínai 5 fűszer /keverék/, csíra /sajnos csak konzervet találtam/, vmi speckó kínai tészta; póréhagyma /vékony karikákra/ és szójaszósz volt itthon).
mmmmmm.
mivel a közelben lévő "egzotikus" boltban gyakorlatilag minden kapható, arra gondoltam, beszerzek vmi szipiszupi szakácskönyvet (nigella?), és mindenféle érdekességet kipróbálok belőle. most, hogy már úgysincs epehólyagom és nincs mitől görcsöljek...:-)

valahogy lemaradtam, talán idén először, erről az egészről, mert karácsonykor még képben voltam, készültem, tudtam, hogy jön, de utána... egyik kajálós nap a másik után, aztán valaki mondta, búék, és hülyén pislogtam, hogy mér, hányadika van? szóval, úgy is fogalmazhatnék, a szilveszter csendben telt. az egyetlen említésre méltó dolog, hogy építettünk hóembert.
fateréknál gyűltünk össze, és nagyon készültünk a prodzsektre, jenci néni még síkesztyűt is hozott (nekem csak a kertészkedő-vászon jutott, de kicsire nem adunk), és mindenki izgatott volt. ebéd után ki is penderültünk a bálkónra, gyermekkel az élen, természetesen; az Első Hóember, naná, hogy mindenki pörgött. szóval bakancsot/csizmát/lábbelit húztunk, sapka, kesztyű a megfontoltaknak. gyermek, jenci néni, továbbá ószika, fater (ő csak dokumentálta az eseményeket, ha küld, majd felteszek képet a végeredményről) illetve woody (aki előre bocsátotta, rajta nincs kesztyű, úgyhogy..) és jómagam nekiálltunk a megvalósításnak: ugye, hogyan kell hóembert építeni, hát az ember elkezdi görgetni a hógolyót, aztán, mint a rajzfilmekben, hipp-hopp, embernagyságúra duzzad. ja. a rajzfilmekben. de mi már vagy 10 perce görgettük és nem történt semmi.
oké, pánikra semmi ok, a hó tapad, úgyhogy tapasztásos módszert kell alkalmaznunk. kialakult a munkarend is: ószika szállítja a szükséges építőelemeket (hó), jenci néni, gyermek és én tapasztunk, fater dokumentál, woody pedig dirigál (de csak azért, mert rajta nincs kesztyű, ugyebár).
és a kupac növekedésnek indul.
legalábbis ezt szeretnénk gondolni.
jenci néni közben felidéz egy gyermekkori emléket, miszerint ő emlékszik, az ő idejében ripszropsz készen volt a hóember (látod, akkoriban a hó is más volt!!), de aztán közösen megegyezünk, biztosan csak nem vette észre, hogy 4 és fél órája építi a hóembert.
a kupac majdnem gyermek nagyságú, lapogatjuk, paskolgatjuk, mint egy régi ismerőst, dejól nézel ki, milyen jó színben vagy, csak így tovább, közben woody és gyermek rájönnek, lapáttal hatékonyan tudnak havat hordani.
micsoda munkamegosztás.
egy érdekes megfigyelést is tettem, miszerint a korral egyenes arányban nő a türelmetlenség hóemberépítés közben: jó lesz ez már, na, az ott már a feje, ugye?
nos, a végére egy tovább már nem fokozható gúlát kaptunk, terveink szerint a tetejére egy külön gyúrt gömb került volna, ezt jenci készítette, de alig bírtuk ráaplikálni a gúla tetejére, folyton katasztrófa történt, míg végül sikerült újabb adag hóval odaragasztani (jólvanna, van egy kis tokája, na).
gyorsan alkottam neki két csonkolt kart (amit a többiek csak "melleknek" tituláltak), és következett mindenki kedvenc része, az ötletbörze, miből legyen az orra-szeme-szája. ekkor bentről kirepült egy 3-az-egyben kávészacsi ("orr!"), oké, két gesztenye (ah, minő kreativitás!). valaki benyögte, "az a kávé olyan, mintha szivar lenne", tényleg, hűha, gyorsan kell egy orr, hol az a mandarin, a héját ide..
utolsó simításként egy kis pocak is került a barátunkra, és összességében, mindenki nagyon meg volt elégedve.
feltétlenül felteszek majd képet is, kár volna kihagyni, tényleg jólsikerült darab:-)

kedves kommentezők,

nagyon köszönöm a sok hozzászólást, örülök, hogy sikerült ennyi embert "megmozgatnom " ezzel a témával. csupán néhány megjegyzés:

1. nem tisztelem meg az olvasóimat azzal, hogy nem tartom be a magyar helyesírás szabályait: ha valaki venné a fáradságot és megnézné az egyéb bejegyzéseimet, láthatná, mindig így írok, kisbetűvel. ez nem tisztelet, hanem szokás kérdése. ha az ember vendégségbe megy, akkor sem szól be, hogy vazze mér nincs mán cipőkanál - nincs és kész. maguk pedig vendégségben vannak nálam, amikor a blogomat olvassák.
helyesírási hibákat pedig vétek, tudom. nézzék el nekem, Tökéletes Emberi Lények, néha hibázom.

ha már a tiszteletnél tartunk: tiszteletem jele  -ha nem tűnt volna fel-, hogy egy kommentet sem moderáltam ki, pedig emberek, akik nem is ismernek, soha nem beszéltek velem, egy közepes minőségű írás alapján elküldtek a kurvaéletbe, fasznak, idiótának neveztek, gyámüggyel fenyegettek, beszóltak nem csak nekem, de a gyerekemnek is, és számomra teljesen érthetetlen módon reagáltak. ellenben bennem van annyi tisztelet, hogy hagyom, hadd fejezzék ki a "véleményüket".

"véleményüket" - ami ez esetben inkább bírálat, ítélkezés. van esetleg bárki a jelenlévők közül, aki tudja, mi a kettő között a különbség?

tudom, hogy voltak, akiket a bejegyzés címe idegesített - valóban, kissé hatásvadász, no és akkor mivan. ha esetleg csalódást okoztam (nem volt elég szaftos a sztori), hát bocsika. ez van.

2. egy valamit tisztázzunk: nem akarom felgyújtani a szépművészeti múzeumot vagy ilyesmi. csupán megállapítottam, hogy ez a kiállítás nem volt alkalmas arra, hogy a gyerekemmel megnézzem (annak ellenére, hogy a látogatók többsége úgy érezte, ide érdemes gyerekestül jönni). a teremőrökre sem haragszom, nem az ő hibájuk (tényleg próbáltak kedvesek lenni), ez egyszerűen szemléletmód kérdése. ez gyerek-ellenes szemléletmód - én igyekeznék ezen változtatni, ennyi az egész, ez az én véleményem.

ja igen, a legfontosabb: miért vittem oda a gyereket: ezt is elmondom. történetesen azóta a gyerek folyton emlegeti "hunevassze" bácsit, és a sok-sok ablakot, és azt a színes hajót, amiről képeslapot is sikerült szerezni.
hát, ezért viszem a gyerekemet múzeumba. na ne má', csak nem ragadt rá valami, vazze??!
és ha már "kiállításra ne vigyünk kisgyereket" a téma - ennyi erővel minek vele zenét hallgatni!? úgysem érti a szöveget vagy a "mondanivalót". jaaa??? weöres sándor versek?? minek, bakker, úgysem tudja, ki az a csimpilimpi??!

szóval még egyszer: egyetértek, a kiállítótérben nem lehet inni. nem egészen értem, miért ezen kapta fel a vizet mindenki, teljesen egyértelmű, nem ez volt a problémám. igen, én adtam neki inni, nem lett volna szabad (teszem hozzá, az első körben nem szólt a teremőrnéni, hogy tilos, ezért voltam olyan bátor másodjára). de a bejegyzés nem erről szólt..
a múzeum nem is játszótér, ezt is értem. azt viszont már kevésbé, hogy egy gyerekre, akinek még levegőt sem volt ideje venni, nemhogy "rosszalkodni", miért ugrik azonnal fél tucat teremőr, ha közelít valami potenciális "veszélyforrás" felé. én se zúzni viszem a gyereket a múzeumba, megnyugodhat mindenki.

3. erről jut eszembe: miért a rosszindulatú feltételezés, hogy a gyerekem egy azt-csinál-amit-akar-szörnyeteg!? mégis: mit csinált, ami helytelen lett volna?? hogy elfogadta tőlem a cumisüveget? mellesleg egy látogatót sem zavart, nem hisztizett, nem kezdett el ordítani, semmit nem csinált, nézte a képeket, számolta az ablakokat, elsorolta a színeket, de örülök, hogy az összes ismeretlen kommentező jobban tudja, mi is történt valójában (tisztelet a kivételnek).


végül pedig még annyit: nem kell velem egyetérteni, sőt; mindenkinek megvan a saját véleménye. van, aki szerint az ember ne vigyen gyereket múzeumba. oké. van, aki szerint hundertwasser a xx.század legjelentősebb művésze, és nem való gyereknek. oké.
de ezúton kérek szépen mindenkit, hogy véleménynyilvánítás címén tartózkodjék a személyeskedő, bántó, a családomat is érintő, néhol rasszista ítéletektől, ismeretlenül, és egy blogbejegyzés alapján ne küldjön el a jó büdös picsába.

köszönöm.
a szerző

hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttünk, megnézzük a szépművészeti múzeumban a hundertwasser kiállítást. természetesen gyerekestül, ideje gyermek vizuális kultúráját kissé megtámogatni, ez meg biztos színes-szagos, szóval az ideális értelmiségi gyerekprogram.
fel is kerekedtünk, nyitás után nem sokkal meg is érkeztünk, kissé átfagyva, de annál lelkesebben. jenci nénivel a jegypénztárnál beszéltük meg a találkozót, de se híre, se hamva, hát biztos késik (telefonja meg persze lemerült).
a bejáratnál rögtön egy bkv ellenőrnek látszó munkatárs ránk vetette magát, "vettek elővételben jegyet?" mondjuk, nem, aszongya "akkor ide kell állniuk, sajnos". kössz szépen, biztos tutira vak vagyok, és nem látom magamtól a sort. oké, semmi para, még úgy is várjuk jencit. a táblán kiírva: teljesáru jegy: 2200 ft. azanyátok!
előkerül jenci. meséli, leküldték a ruhatárba amikor megérkezett, a következő szöveggel: "sajnálom, itt nem lehet várakozni, ne csináljon tömeget (!!!!), tessék lemenni a ruhatárba, ott lehet várakozni". és elhihetik, ez még csak a kezdet.
woody közben a pénztárnál harcol. előtte túristák, akiknek az arcába a jegypénztáros hölgy artikuláltan, jól hallhatóan mondja: "én nem beszélek angolul!". egyem a husát.
najó, röpke negyed óra, és már száguldunk le a lépcsőn a ruhatár felé. enyhe klotyószag, üres ruhatár. kabátokat bedobjuk, és örülünk, a 2200 ft-os jegyben benne van a ruhatár is. jeeee!!!
vissza a földszintre, bkv-és hölgy útbaigazít, és ellenőrzi a táskánk méretét, "jól van, kicsi, de kézben kell vinni, mert szűk lesz a hely". remek. áthaladunk a csarnokon, a sarokban kissé egyszerű, már aszalódó karácsonyfa, szedett-vedett díszekkel, woody megjegyzi, milyen is lehetne egy karácsonyfa a szépművészeti múzeumban..? no mindegy.
jobbra befordulunk, hundertwasser. gyermek szemlátomás izgatott, az imént kellett feldolgoznia, hogy a karácsonyfa alatt azok nem igazi becsomagolt ajándékok, most pedig el kell szakadnia egy kisfiú csörgőjének a látványától. ölbevétel, elkezdjük nézegetni a képeket. a kiállítótér tényleg kicsi, viszonylag szűk, ami nem lenne gond (sőt, nagyon meghitt lenne), ha nem tolongana és lihegne a nyakamba még 100 ember. a gyerek kezét egy percre sem lehet elengedni, mert sok a lépcső, az oszlop és az ember. ha pedig elesik, egyenesen a műtárgynak zuhan... szóval marad az ölben-nézés. a képek szinesek és izgalmasak, bla-bla-bla,  gyermekkel 20 percet bírunk.
aztán kimentünk egy kicsit levegőzni az előtérbe, vissza a csarnokba a karácsonyfához. itt végre szaladgálhat. gyermek egyből rávetette magát a díszekre (ami azt jelenti, megáll a fa előtt, kinyújtja a kezét és mutat - hangsúlyoznám, mutat, nem ráncigál, cibál és zúz!), ez miez, gööömb? masni? karácsonyfa? stb., már éppen belelendültünk, amikor odajön egy "teremőr", és aszongya: "kérem, mondják meg a gyereknek, hogy ne nyúljon hozzá a fához, mert nagyon hullik". nem leszek ideges, nem leszek ideges, ommmm, tízig számolok, nem leszek ideges. végülis tényleg, biztos ezt a rendkívül dekoratív és magas szellemi értékeket képviselő karácsonyfát is azért tették ide, hogy messziről csodáljuk. hiszen ez egy múzeum!!! itt rendnek kell lenni!!!! a dolog fölött képtelen voltam napirendre térni. tán nincs seprűjük? vagy ciki a sok lehullott tűlevél a száradó "karácsonyfa" tövében??? vagy mi??
újabb 5 perc megértetni gyermekkel, mit mondott a teremőrbácsi.
jó, hát akkor vissza a kiállítás előtti részhez. gyermek nekiindul, forog, nézi közben a padlózat mintáját, nagyon tetszik, neki, majd odamegy egy dobogón elhelyezett oszlopfőhöz, és rámutat - arra szabad felmászni? és mire tudnék válaszolni, hogy nem, oda inkább ne, máris ott terem (honnét??!) egy teremőrnéni: "neeem! oda nem szabad! de lááátom -itt elkezd gügyögni, mintha a gyerek egy kis hülye visítozó izé lenne- oookos gyerek vagy, ugye? ugye okos kislány vagy? jajj de ügyes vagy." ez már sok. egy kulturált 'nem' is megtette volna, köszönöm, nem kell 'oldani a gyerekben a feszkót', nem hülye, azért kérdezte meg...
visszamenekülünk a kiállításhoz.
gyermek itt már meglehetősen fáradt volt, kérte a cumisüvegét (ahogy már az első alkalommal is), elkezd inni, nézi közben a képeket, erre ott terem egy (újabb!!!!!) teremőr: "itt bent nem lehet inni, tessék kivinni a gyereket". itt már elszakadt a cérna, és amikor eltettem az üveget, és gyermek kérdezte, miért nem lehet inni, csak annyit mondtam, a néni ránkszólt, mert itt bent nem lehet, úgyhogy szépen szomjan hal, és megcirógattam. néni (nyílván csak utasítást hajt végre, szegény, nem bántani akarom, de ez azért tényleg gáz volt) asszem megérezhette, hogy valamit nem jól csinált, mert odajött, és a következő 'kedvesen-de-határozottan' stílusú szöveget nyomta le: "tudod, kisfiam, itt bent nem lehet inni... kisfiú vagy, ugye? (gyermek talpig rózsaszínben) vagy kislány? nagyon okos gyerek vagy, látom. de itt bent tudod, nem lehet inni, mert vannak olyan kisfiúk meg kislányok, akik lecsöpögtetik az italt meg kiöntik, és azt nem szabad. jó? úgyhogy itt bent nem lehet inni... de látom, nagyon okos gyerek vagy, ugye?".
ommmmm.
ezeket tutira elkültdék valami tréningre, ahol beléjük verték: "a gyerek tőr, zúz és rombol!! ők az ellenségeink, mert nem tudják, hogyan illik egy múzeumban viselkedni. ezért meg kell előzni a károkat, és minden lépést meg kell tennünk ahhoz, hogy ne tegyenek kárt a múzeumban és a rendben! ez kérem nem játszóház! úgyhogy a gyereknek mindent, ami potenciális katasztrófához vezethet, meg kell tiltani! természetesen kedvesen kell hozzájuk szólni, mégiscsak látogatók, úgyhogy mindig tegyék hozzá negédes hangon "okos vagy, látom", ettől a gyerek megnyugszik és nem fog haragudni a nénire. értik? határozottan, de kedvesen. ne felejtésk, az okozott károkat önöknek kell megfizetniük! ugye, ez elég ijesztően hangzik?? úgyhogy ennek tudatában végezzék a munkájukat! ha csak egy csöpp ital is kerül a padlószönyegre, maguk ki vannak rúgva!"
hát, ennek szellemében telt az ott töltött egy óránk is.
miután az italos incidens lezajlott, még egy kicsit tülekedtünk a tömegben, ügyelve, el ne sodorjuk a képeket, aztán húztunk el, le a ruhatárba, ahol az, hogy -gyerekkel voltunk!- mindenki mást előbb kiszolgáltak (azokat is, akik jóval utánunk jöttek), és mi meg csak türelmesen, mint a birkák, vártuk, hogy talán feltűnik a néninek, hogy 10 perce állunk az arcában a bilétával a kezünkben, szóval ezt már zokon se vettük.
a lényeg, hogy 4400ft-ért jól érezte magát a család.
végtére is nem gáz, hogy budapest legfontosabb múzeumában a jegypénztáros nem beszél nyelvet, és a gyereknek meg kuss a neve. nézzen bazmeg cartoon network-öt ha nem tud viselkedni.
welcome to the european union!

ja és woodyval kaptunk egy scrabble-t, amivel még nem sikerült rendesen játszanunk, mert woody szerint 1. unalmas 2. inkább alszik 3. első alkalommal nem tudta kirakni az a szót, hogy "búra", mert nem volt 'a' betűje, úgyhogy szar az egész.
azt hiszi, feladom. téved!!!!:-))) háháhh!!

hogy jenci nénit idézzem:
"Boldog Karácsonyt! És Kellemes Coping-ot (ne feledjük, hogy a Karácsony az első 5 stresszor között van)."
jenci néni megint belenyúlt. he-he.

az elmúlt 2 nap zömében zabálással telt, mamám 40 rántottcombjából nem sok maradt, sajnos nekem a 6. után le kellett állnom, nehogy szegény hasnyálmirigyem felizguljon. zabláláson túl alvás is volt még, bőven, szinte években mérhető, mikor aludtam így végig 9 órákat egyhuzamban... mmmm...

24-én volt némi para, mert annak ellenére, hogy sikerült idejében felkelnem, kb. délig a gépem előtt ültem, kávéztam és zenéthallgattam, nem sikerült magamhoztérnem. aztán amikor gyermek elaludt, úgy döntöttünk, ideje, hogy az angyalok feldíszítsék a fát, úgyhogy egy röpke fél óra alatt meg is voltunk (a dolgot egyszerűsíti a környezettudatos fánk kiemelése a dobozából), aztán még egy kis csomagolás, miegymás, és mire gyermek felébredt, már csengethettek is az angyalok.
hát, volt nagy ámulás-bámulás, gyermek alig tért magához, még azt is elfelejtette megkérdezni, hol vannak az angyalok (nagyon szerette volna nekik bemutatni lólit), csak nézte a fát, aztán az ajándékokat, aztán megint a fát... (utálok felnőtt lenni!)
aztán együtt kibontottuk a pénztárgépet, volt nagy hűházás, aztán amikor meglátta a tűzhelyet!!! hát, nincs ezen mit ragozni, még sose láttam így örülni ajándéknak:-)) (jók vagytok, angyalok!!:-))
aztán következtünk mi - woodynak átadtam a nyakmelegítőjét, egész zavarbajött, láttam ám, hogy örül, felesleges titkolnia. én pedig tőle kaptam könyveket meg egy képregény-rajzoló moleskine-t, olyan gyönyörű, hogy nem fogok merni rajzolni bele:-)
továbbá jenci nénivel közösen kaptunk mindenféle bizarr és kevésbé bizarr teát, többek közt egy puerh teát, aminek egészen csodálatos föld íze van... nyamm. úgyhogy mindenki, mint a vadalma.
miután sikerült valahogy megértetni gyermekkel, hogy most menni kell át a nagyszülőkhöz, mert hátha ott is jártak az angyalok (nem könnyű otthagyni a friss, még csomagolópapírszagú ajándékokat), átbaktattunk faterékhoz. aztán ott is csingilingi, ajándékozás, bibi vigyorog...
mamám persze ismét kitett magáért, volt kb. 5 féle sütemény (mind diabetikus), tejszínes hús (as usual), saláta, stb. stb. talán felesleges is mondanom, minden mennyeire sikerült, jól tele is zabáltuk magunkat.

másnap azután megint zaba (ld. feljebb), és este pedig mr. A elvitt minket az operába, a bohém életre. csak azt tudnám, hogy lehet engem ennyire nemismerni - hát mr. A nem tudja, hogy engem csak happy end-re szabad elvinni!?! a lényeg, hogy végigbőgtem az egészet, ami mondanám, hogy nem jellemző rám, de sajnos jellemző, pedig nagyon próbálkoztam, hogy majd magamban jól kigúnyolom ezt az egészet, a műfaj amúgysem a szivemcsücske, de nem jött be, csak folyt a könnyem, és tényleg, egészen megérintett. jung most biztos kuncog. hiába, ami archetipikus, az archetipikus.:-)

szóval ma is lesz nagy kajálás. hurrá:-) tiszta szerencse, hogy nem most megyek epetükrözésre:-)

ja, és a 23.-át még nem is meséltem!! hogy miket kaptam a woody-oldalról!!! ha-ha-ha!! az jóóó volt. höhö. no, majd legközelebb. most mennem kell, gyermek sétára indul faterral, fel kell még öltöztetnem, jó melegen.
üdv üdv!

karácsony előtti szombat = takarítás, ajándék-csomagolás, maradékok beszerzése, karácsonyfa előkészítése, sütés, egyéb intézkednivalók (péel az eszperantó cucc begyűjtése). továbbá jó hír, hogy lassan visszatérhetek a normális kajákhoz, igaz, az asszimilálódást kissé nehezíti, hogy nincs itthon semmi ehető, leszámítva gyermek joghurtjait és a 3 csomag érintetlen pattogatható kukoricát. hajrá. nagyon látszik, hogy az elkövetkezendő 1 hétben mindig máshol fogunk kajálni?? nos, nekiállok akkor a mai napnak. kissé ugyan mindannyian elaludtunk, nade mit számít, még 8 órám maradt a küldetést teljesíteni. ühüm. jelentkezem a fejleményekkel.

az az igazság, nem szívesen ismétlem magam. de tényleg szar volt. sőt, azt is bizton állíthatom, rosszabb, mint a gyomortükrözés!
következőképpen zajlott:
[előzmény: a kioperált (kővel teli) epehólyag ellenére görcsöltem. az UH kimutatta, kő maradt az epevezetékemben...]

reggel fél 8. éhgyomor.
magyarország-legjobb-csőledugó-embere "irodájában" egy villám-anamnézis, pontosan hogy-s-mikor kezdődtek a bajok, miegymás, közben alaposan szemügyre vettem mind csőledugó-embert, mind a szobáját.
sokat gondolkodtam, miképp tudnám legszemléletesebben leírni csőledugó-ember kinézetét - ugyanis roppant jellegzetes feje van, viszonylag alacsony termetű, nagyon barátságos, puhakezű (ahogy a művészemberek általában). első benyomásom: csőledugó-ember úgy néz ki, mint egy endoszkóp (feltételezem, ez a benyomásom nem lehetett teljesen független a szituációtól, hehe). különben pedig úgy néz ki, mint egy mopsz (majd a végére beillesztek egy képet, hátha valaki nem tudja, hogy néz ki egy mopsz); félreértés ne essék, csőledugó-ember nem csúnya, sokkal inkább kedves.
a szoba a zsúfoltsága ellenére meglepően megnyugtató. a falon sok kép, családi fotókhoz hasonlatos régi képek, az üvegezett polcokban könyvek mellett egy egész kis gyűjtemény mindenféle régi orvosi eszközökből - mérleg, mikroszkóp, és még sokminden egyéb, aminek nem tudom a nevét, onnan kukucskáltak és sóhajtoztak mélyeket. az íróasztalon képek a családról, de semmi giccs vagy mütyűr. alig győztem falni a sok látnivalót.
jó pont.
aztán levonultunk a folyosóra, bemutatkoztam a 2 asszisztensnek (kettő kell ide???), majd leültünk. fater gyorsan elrohant pénzt bedobni a -mint később kiderült, nemlétező- parkolóautomatába. rajtam a nyugalom fátyola, minek is izgulni, most már késő.
majd behívnak, fater épphogy visszaért, asszisztensek nem egészen értik, miért szeretne jelen lenni, de végtére is, ha van apás-szülés, miért ne lehetne apás-tükrözés!?
szóval bent kezdtem gyanút fogni. nagy készülék az ágy fölött. hm.
majd elém tettek egy papírt, ami alá kellett írnom: sosem értettem, minek stresszelik az embert ilyen nyugtalanító dolgokkal egy ilyen amúgyis feszült helyzetben, de persze, azért értem, szóval aláírtam meg minden (lehet nem-aláírni!?). valami szó volt benne kontrasztanyagról meg hasnyálmirigyről, meg hogy 2-3 óra múlva lehet csak enni, a többire nem emlékszem, igazából el voltam foglalva azzal, hogy ne izguljak.
aztán jött az egyik asszisztens, spricc-spricc, 2 adag érzéstelenítő a torkomba. ezt utálom. mert az ember rögtön úgy érzi, ott rögtön, helyben megfullad, nem tud nyelni, kifolyik a nyála, összeszűkül a nyelőcsöve, de nem, mégis tud nyelni, és francba, csak az érzete olyan, mintha megfulladnék.
vegyem le a melltartómat - ha van rajtam, teszi hozzá az asszisztens. milyen hízelgő:-)
időközben megtudom, a kontrasztanyag azért kell, hogy azzal a bizonyos készülékkel folyamatosan tudják röntgen képen is követni, hogy mi zajlik. szóval röntgen, ez már tényleg nagyon komolyan hangzik, mindjárt elkezdem becsülni magam.
felfekszem, cipőt levenni. csattot gyorsan bedobom a cipőbe.
oldalra fekszem, karokat asszisztensnő elrendezi, jön csőledugó-ember, aki mindeközben nagyban magyaráz valami ügyet, nem bírom követni, idegesít, hogy beszél, talán nem vesz engem komolyan!? bead valami injekciót, és tényleg beszédülök tőle, ez jó, ez nagyon jóóóó, nem tudna ilyet itthonra is adni nekem???? de ő csak beszél, nehogymár az orromba dugja véletlenül azt az izét vagy micsoda, de nem, ráharapok a szájkipeckelő bigyóra, és már hopp, dugja is azt a csövet, tessék nyelni, most nyeljen egy nagyot, nyelek én, mondanám, de nem mondom, mert nyelek.
most már sínen vagyunk, a nehezén túl (szerző, te naíííív!), érzem, halad lefele a cső, ki lehet ezt bírni (jó a cucc:-)), nem para, mondogatom magamban, csak lennénk már túl rajta...
közben hasra fektetnek (hát ezért volt a kar-pakolgatás!), valamit rácsatolnak a bokámra, passzolok, én csak arra koncentrálok, ki ne öklendezzem a csövet.
csőledugó-ember kontrasztanyagot kér. asszisztens néni közben fölémhajol, és megkér, ne harapjam ennyire a pecket. ennyire haraptam volna?! bocsi. (örülök, hogy nem okádom ki az egészet..) csőledugó-ember közben bütyköl, egyszer csak abbahagyja az ügy ecsetelését, és nini, mit hallok, valami nem jó. ez kellemetlenül érint, bódultság ide vagy oda, ez nem jó hír, miért nem vagyunk már túl az egészen?? csőledugó-ember matat. mint később kiderült, talált egy nyílást, ami az epevezetékemnek kellett volna lennie, de nem az volt, és kétszer nyakonöntötte a hasnyálmirigyemet kontrasztanyaggal. nem ott volt az epevezetékem, mint kellett volna...
én csak azt hallom, csőledugó ember keresgél, és hangosan (!) mondja, "nem találom.... de itt kell lennie valahol....". basszus, tényleg addig fekszem itt, amíg meg nem találja!? érzem, a cső már nagyon valahol bent-lent elveszve kereng, majd kihúz fél métert, nem találja... közben érzem, jajj, jön egy görcs, nyögni próbálok, ficánkolni nem merek, úgy tűnik, nem hallja senki, próbálok erősebb hangot kiadni, nagyon fáj... basszus, csináljon már valaki valamit!! majd egyszercsak abbahagyja a görcsöt. boldogság. csőledugó-ember ekkor közli: "itt kell lennie valahol, görcsöl" - kössz szépen, ezekszerint mégis feltűnt valakinek!? ez így megy hosszú percekig... aztán meghallom, "ahá, kontrasztanyagot kérek, megvan!" - zene füleimnek. na, most aztán nem kiköpni a csövet!
csőledugó-ember a dormia-kosarat kéri (ezzel gyűjtötte össze a kődarabokat), milyen kedves név, "dormia-kosár", egy doromboló macska jut róla az eszembe, el is mosolyodnék, ha nem lenne tátva a szám. újabb matatás, érzem, történik valami, siker-csírák úsznak-szállnak föl a levegőbe, talán nemsokára vége?? újabb eszközök kerülnek le az emésztőrendszerembe, vezényszavak röpködnek (ekkor metszette be kis helyeken az epevezeték száját, hogy megfelelően tudjon majd ürülni), és egy nem várt pillanatban, amikor már tényleg kezdtem volna hányni, egyszercsak hopp, száguld ki a cső, érzem tart kifelé, dejó, öklendezés, köpködés, kint van.
uhh. szűk 1 óra alatt meg is voltunk.
mindenki veregeti a vállam. első nyílvános mondatom "holnap elmegyek, és eszem egy jó nagy, hagymás-rostélyosos-fokhagymás véres steak-et!". mindenki vihog. pedig nem egészen viccnek szántam.
megpróbálok felülni, most kezdem csak érezni a beadott nyugtató-cucc hatását, szédülök, de ez most jó. boldog vagyok, de azt hiszem, ezt nem tudom kifejezésre juttatni a mimikámmal. a csizmám után matatok, még idejében eszembe jut a hajcsatt, kiveszem, majdnem lebukfencezem az asztalról. felhúzom, bekötni már nem tudom, nem is kell, segítséggel lekászálódom, tök jó a cucc, ülök.
mindenki engem néz. mintha épp most mentettem volna meg a világot valami meteor-becsapódástól, körülbelül, mint valami hősre, mint aki csinált valamit... csőledugó-ember visszatér, kezében a záróval.
kiderül, mivel kontrasztanyag került a hasnyálmirigyembe, aznap csak vizet ihatok, nehogy begyulladjon. remek. ennyit a 2-3 óráról. és szigorú diétát kell tartanom az elkövetkezendő napokban, háztartási keksszel és társaival. hurrá. ennyit a steak-emről.

kint ülünk a folyosón. ekkor mondja el fater, pontosan mi történt. én csak vihogok, mert teljesen úgy érzem magam, mint aki berúgott, támolygok, szédülök, és baromi jó, bódult vagyok, mégsincs hányingerem. még sose sikerült ennyire berúgnom, mindig elalszom, mielőtt hasonló állapotba kerülnék.
jön egy beteghordó. ez állat, székben tolnak fel, mint a filmeken (vagy mint az öregek otthonában, de inkább az előbbi asszociációmat erősítem), az emberek a folyosón néznek, hűha, milyen fiatal, milyen egészségesnek látszik, dehát szegény, nagyon beteg lehet, és betol a fickó ('feri') egy kórterembe, ahol lehuppanok az ágyra. körülöttem az ágyakon cserélődő betegek, fater odasúgja onkológiai, és látom, hogy a nővér hogyan csapolja a vérüket. és kínosan érzem magam, mert nekem nincs is semmi bajom.
aludni próbálnék, de nem megy. mindenhogy fáj. fél-órákra sikerül, de túl nagy a zaj és jövés-menés, meg egyébként is...
aztán délben jött fater, és elvitt lábadozni nyugodt helyre. aludni ott sem tudtam, és egyre éhesebb voltam. így telt az első nap.
másnap még mindig fájt, mintha izomlázam lenne, krumplit és rizst ettem, teáztam (cukor nélkül, persze...). beiglit akarok. következő nap már ehettem gyümölcsöt! wow! és így megy ez... holnap talán már ihatok reggel vmi mű-kávét is. komolyan mondom, ha ennek vége, egy egész rúd daubner-féle mazsolás-diós beiglit benyomok!!:-)

igaz, nincs reprezentatív mintám, de egy biztos: csőledugó-ember tényleg nagyon jó, és ha nem hozzá kerültem volna, ez a hasnyálmirigyes történet katasztrófába torkollt volna. gyorsan és precízen kellett megoldani a helyzetet (nem ott van az epevezetékem, mint kéne, hogy legyen), amit csőledugó-ember tökéletesen kezelt, és ennek köszönhetően nem kaptam hasnyálmirigy-gyulladást. éljen csőledugó-ember!:-)

holnap lesz az epetükrözés. hogy fatert idézzem, magyarország legjobb "csőledugó embere" fogja végrehajtani a beavatkozást, ennek örülök, bár nem tudom, hogyan lehet ez bárki által élvezhetőbb. mindegy. holnap kiderül.
az a nagy helyzet, az elmúlt napokban annyiszor átéltem magamban, hogy mi vár rám (ahogy esténként feküdtem, éreztem, ahogy a cső halad lefelé az emésztőrendszeremben, mint amikor az ember egy csomó gyöngyöt sorban megfog, és átfűzi rajtuk a damilt, és érezni, a damil éppen hol tart), hogy mostanra minden félelmem eltűnt. komolyan. nem érzek semmit. pedig még direkt stresszelem is magam a dolgon, próbálok szomorú-nagy szemekkel a tükörbe nézni, hogy jajj-mi-lesz-velem, de nem érzek semmit. akár fel is akaszthatnának, nekem oly' mindegy.
mindenesetre holnap majd megírom a szaftos, még-meleg részleteket.
addig pedig columbora fel!:-)

hát, ma megvolt az uh. kiderült -minő meglepetés!-, hogy maradt kő az epevezetékben, úgyhogy fater már le is zsírozta vmi profi tükrözőemberrel, hogy hozzá megyek epetükrözésre. természetesen majd beszámolok.
állítólag ez pech. mert hogy nem szokott az epevezetékben kő maradni. hát, nekem maradt. azon gondolkodom, lehet, hogy a hátamra van írva krva nagy betűkkel, hogy LÚZER, csak én még nem vettem észre!?
mindenesetre erősen gondolkodom, hogy a blogot átalakítom egy mártírkodó-betegség-bloggá, ahol az összes siralmaimat és kínlódásaimat még ennél is hosszabban és részletesebben kifejteném. (lenne külön rovat a szaftos vizsgálati eljárásoknak!!) és akkor végre helyet kaphatnának az egyéb nyavalyáim, olyanok is, amikről még nem is tudok, viszont kideríthetném őket, ha megfelelő mennyiségű vizsgálatra járnék el csak úgy.
szomorú hír viszont, hogy -mivel egy gagyi ultrahanggal megtalálták a zavar okát- nem megyek mri-re. hüpp-hüpp. gondolkodom, ne járjak-e orvosról orvosra vmi "rejtélyes" tünettel, hogy aztán végül vki beutaljon?? jó lenne vmi képalkotó eljárással gyorsan rögzíteni testem jelen állapotát, hogy legyen az elkövetkezendő éveimre összehasonlítási alapom. ha netán kezdenék butulni. vagy valami. arról nem is beszélve, mennyire izgi lehet látni a saját testemet belülről??

minap jártam a "háziorvosomnál", aki egy igazi kis szipirtyó, az a negédes fajta, aki vérig van sértve, és ezért folyton fölényeskedik. és kapirgál a szemétdombján. és a húsos, puha ujjacskáin ott figyel néhány ízléses aranygyűrű, és "ad magára" (rúzs és műköröm, ez utóbbival kicsit bajos pötyögni a laptopon), próbál fiatalos és "jófej" lenni, de csak szánalmas. és fontoskodik. és nyújtott-affektáló hangon kioktat. és az egész nőből sugárzik valami folytott agresszió. brrrr.... mindenesetre hála neki, megtudtam, a zárójelentésemen az áll, rajtam appendectomiát végeztek. hm. vakbélműtét. klassz. tiszta szerencse, hogy láttam az epeköveimet, különben kezdenék gyanakodni, hogy mulatság-kart-lenget doki valamit összekutyult... azért érdekes, kb. 3 orvos látta eddig a zárómat, és senkinek sem tűnt fel... hehe. na mindegy.
kb. ennyi. holnap megyek UH-ra (még mindig görcsölök), meglátjuk, mi lesz. 20-án pedig MRI-re. annyira izgi!!:-) majd beszámolok. addigis üdv! üdv!