az az igazság, nem szívesen ismétlem magam. de tényleg szar volt. sőt, azt is bizton állíthatom, rosszabb, mint a gyomortükrözés!
következőképpen zajlott:
[előzmény: a kioperált (kővel teli) epehólyag ellenére görcsöltem. az UH kimutatta, kő maradt az epevezetékemben...]

reggel fél 8. éhgyomor.
magyarország-legjobb-csőledugó-embere "irodájában" egy villám-anamnézis, pontosan hogy-s-mikor kezdődtek a bajok, miegymás, közben alaposan szemügyre vettem mind csőledugó-embert, mind a szobáját.
sokat gondolkodtam, miképp tudnám legszemléletesebben leírni csőledugó-ember kinézetét - ugyanis roppant jellegzetes feje van, viszonylag alacsony termetű, nagyon barátságos, puhakezű (ahogy a művészemberek általában). első benyomásom: csőledugó-ember úgy néz ki, mint egy endoszkóp (feltételezem, ez a benyomásom nem lehetett teljesen független a szituációtól, hehe). különben pedig úgy néz ki, mint egy mopsz (majd a végére beillesztek egy képet, hátha valaki nem tudja, hogy néz ki egy mopsz); félreértés ne essék, csőledugó-ember nem csúnya, sokkal inkább kedves.
a szoba a zsúfoltsága ellenére meglepően megnyugtató. a falon sok kép, családi fotókhoz hasonlatos régi képek, az üvegezett polcokban könyvek mellett egy egész kis gyűjtemény mindenféle régi orvosi eszközökből - mérleg, mikroszkóp, és még sokminden egyéb, aminek nem tudom a nevét, onnan kukucskáltak és sóhajtoztak mélyeket. az íróasztalon képek a családról, de semmi giccs vagy mütyűr. alig győztem falni a sok látnivalót.
jó pont.
aztán levonultunk a folyosóra, bemutatkoztam a 2 asszisztensnek (kettő kell ide???), majd leültünk. fater gyorsan elrohant pénzt bedobni a -mint később kiderült, nemlétező- parkolóautomatába. rajtam a nyugalom fátyola, minek is izgulni, most már késő.
majd behívnak, fater épphogy visszaért, asszisztensek nem egészen értik, miért szeretne jelen lenni, de végtére is, ha van apás-szülés, miért ne lehetne apás-tükrözés!?
szóval bent kezdtem gyanút fogni. nagy készülék az ágy fölött. hm.
majd elém tettek egy papírt, ami alá kellett írnom: sosem értettem, minek stresszelik az embert ilyen nyugtalanító dolgokkal egy ilyen amúgyis feszült helyzetben, de persze, azért értem, szóval aláírtam meg minden (lehet nem-aláírni!?). valami szó volt benne kontrasztanyagról meg hasnyálmirigyről, meg hogy 2-3 óra múlva lehet csak enni, a többire nem emlékszem, igazából el voltam foglalva azzal, hogy ne izguljak.
aztán jött az egyik asszisztens, spricc-spricc, 2 adag érzéstelenítő a torkomba. ezt utálom. mert az ember rögtön úgy érzi, ott rögtön, helyben megfullad, nem tud nyelni, kifolyik a nyála, összeszűkül a nyelőcsöve, de nem, mégis tud nyelni, és francba, csak az érzete olyan, mintha megfulladnék.
vegyem le a melltartómat - ha van rajtam, teszi hozzá az asszisztens. milyen hízelgő:-)
időközben megtudom, a kontrasztanyag azért kell, hogy azzal a bizonyos készülékkel folyamatosan tudják röntgen képen is követni, hogy mi zajlik. szóval röntgen, ez már tényleg nagyon komolyan hangzik, mindjárt elkezdem becsülni magam.
felfekszem, cipőt levenni. csattot gyorsan bedobom a cipőbe.
oldalra fekszem, karokat asszisztensnő elrendezi, jön csőledugó-ember, aki mindeközben nagyban magyaráz valami ügyet, nem bírom követni, idegesít, hogy beszél, talán nem vesz engem komolyan!? bead valami injekciót, és tényleg beszédülök tőle, ez jó, ez nagyon jóóóó, nem tudna ilyet itthonra is adni nekem???? de ő csak beszél, nehogymár az orromba dugja véletlenül azt az izét vagy micsoda, de nem, ráharapok a szájkipeckelő bigyóra, és már hopp, dugja is azt a csövet, tessék nyelni, most nyeljen egy nagyot, nyelek én, mondanám, de nem mondom, mert nyelek.
most már sínen vagyunk, a nehezén túl (szerző, te naíííív!), érzem, halad lefele a cső, ki lehet ezt bírni (jó a cucc:-)), nem para, mondogatom magamban, csak lennénk már túl rajta...
közben hasra fektetnek (hát ezért volt a kar-pakolgatás!), valamit rácsatolnak a bokámra, passzolok, én csak arra koncentrálok, ki ne öklendezzem a csövet.
csőledugó-ember kontrasztanyagot kér. asszisztens néni közben fölémhajol, és megkér, ne harapjam ennyire a pecket. ennyire haraptam volna?! bocsi. (örülök, hogy nem okádom ki az egészet..) csőledugó-ember közben bütyköl, egyszer csak abbahagyja az ügy ecsetelését, és nini, mit hallok, valami nem jó. ez kellemetlenül érint, bódultság ide vagy oda, ez nem jó hír, miért nem vagyunk már túl az egészen?? csőledugó-ember matat. mint később kiderült, talált egy nyílást, ami az epevezetékemnek kellett volna lennie, de nem az volt, és kétszer nyakonöntötte a hasnyálmirigyemet kontrasztanyaggal. nem ott volt az epevezetékem, mint kellett volna...
én csak azt hallom, csőledugó ember keresgél, és hangosan (!) mondja, "nem találom.... de itt kell lennie valahol....". basszus, tényleg addig fekszem itt, amíg meg nem találja!? érzem, a cső már nagyon valahol bent-lent elveszve kereng, majd kihúz fél métert, nem találja... közben érzem, jajj, jön egy görcs, nyögni próbálok, ficánkolni nem merek, úgy tűnik, nem hallja senki, próbálok erősebb hangot kiadni, nagyon fáj... basszus, csináljon már valaki valamit!! majd egyszercsak abbahagyja a görcsöt. boldogság. csőledugó-ember ekkor közli: "itt kell lennie valahol, görcsöl" - kössz szépen, ezekszerint mégis feltűnt valakinek!? ez így megy hosszú percekig... aztán meghallom, "ahá, kontrasztanyagot kérek, megvan!" - zene füleimnek. na, most aztán nem kiköpni a csövet!
csőledugó-ember a dormia-kosarat kéri (ezzel gyűjtötte össze a kődarabokat), milyen kedves név, "dormia-kosár", egy doromboló macska jut róla az eszembe, el is mosolyodnék, ha nem lenne tátva a szám. újabb matatás, érzem, történik valami, siker-csírák úsznak-szállnak föl a levegőbe, talán nemsokára vége?? újabb eszközök kerülnek le az emésztőrendszerembe, vezényszavak röpködnek (ekkor metszette be kis helyeken az epevezeték száját, hogy megfelelően tudjon majd ürülni), és egy nem várt pillanatban, amikor már tényleg kezdtem volna hányni, egyszercsak hopp, száguld ki a cső, érzem tart kifelé, dejó, öklendezés, köpködés, kint van.
uhh. szűk 1 óra alatt meg is voltunk.
mindenki veregeti a vállam. első nyílvános mondatom "holnap elmegyek, és eszem egy jó nagy, hagymás-rostélyosos-fokhagymás véres steak-et!". mindenki vihog. pedig nem egészen viccnek szántam.
megpróbálok felülni, most kezdem csak érezni a beadott nyugtató-cucc hatását, szédülök, de ez most jó. boldog vagyok, de azt hiszem, ezt nem tudom kifejezésre juttatni a mimikámmal. a csizmám után matatok, még idejében eszembe jut a hajcsatt, kiveszem, majdnem lebukfencezem az asztalról. felhúzom, bekötni már nem tudom, nem is kell, segítséggel lekászálódom, tök jó a cucc, ülök.
mindenki engem néz. mintha épp most mentettem volna meg a világot valami meteor-becsapódástól, körülbelül, mint valami hősre, mint aki csinált valamit... csőledugó-ember visszatér, kezében a záróval.
kiderül, mivel kontrasztanyag került a hasnyálmirigyembe, aznap csak vizet ihatok, nehogy begyulladjon. remek. ennyit a 2-3 óráról. és szigorú diétát kell tartanom az elkövetkezendő napokban, háztartási keksszel és társaival. hurrá. ennyit a steak-emről.

kint ülünk a folyosón. ekkor mondja el fater, pontosan mi történt. én csak vihogok, mert teljesen úgy érzem magam, mint aki berúgott, támolygok, szédülök, és baromi jó, bódult vagyok, mégsincs hányingerem. még sose sikerült ennyire berúgnom, mindig elalszom, mielőtt hasonló állapotba kerülnék.
jön egy beteghordó. ez állat, székben tolnak fel, mint a filmeken (vagy mint az öregek otthonában, de inkább az előbbi asszociációmat erősítem), az emberek a folyosón néznek, hűha, milyen fiatal, milyen egészségesnek látszik, dehát szegény, nagyon beteg lehet, és betol a fickó ('feri') egy kórterembe, ahol lehuppanok az ágyra. körülöttem az ágyakon cserélődő betegek, fater odasúgja onkológiai, és látom, hogy a nővér hogyan csapolja a vérüket. és kínosan érzem magam, mert nekem nincs is semmi bajom.
aludni próbálnék, de nem megy. mindenhogy fáj. fél-órákra sikerül, de túl nagy a zaj és jövés-menés, meg egyébként is...
aztán délben jött fater, és elvitt lábadozni nyugodt helyre. aludni ott sem tudtam, és egyre éhesebb voltam. így telt az első nap.
másnap még mindig fájt, mintha izomlázam lenne, krumplit és rizst ettem, teáztam (cukor nélkül, persze...). beiglit akarok. következő nap már ehettem gyümölcsöt! wow! és így megy ez... holnap talán már ihatok reggel vmi mű-kávét is. komolyan mondom, ha ennek vége, egy egész rúd daubner-féle mazsolás-diós beiglit benyomok!!:-)

igaz, nincs reprezentatív mintám, de egy biztos: csőledugó-ember tényleg nagyon jó, és ha nem hozzá kerültem volna, ez a hasnyálmirigyes történet katasztrófába torkollt volna. gyorsan és precízen kellett megoldani a helyzetet (nem ott van az epevezetékem, mint kéne, hogy legyen), amit csőledugó-ember tökéletesen kezelt, és ennek köszönhetően nem kaptam hasnyálmirigy-gyulladást. éljen csőledugó-ember!:-)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.