ahogy a mamám hívja, ma először vettem a bátorságot hozzá, hogy megnézzem. hihetetlen. már-már nem is látom őket (hupsz, a plafon).
viszont tény, hogy határozottabban jobban vagyok, már nem fáj, ha nevetek. és az sem, ha tüsszentek. micsoda megkönnyebbülés! és, amióta nem fáj annyira, azóta bezzeg senki sem töri magát, hogy megnevetessen, ez is csak addig volt jó móka, amíg a hasamat fogva sikítottam, hogy "ne nevetess, mert fááj!"
tapintatos hozzámtartozók.

azt hiszem, ma volt a fordulópont - rozit nem szippantottam fel a porszívóval. hogyan is tehettem volna!? egy ilyen kaliberű személyiséget!?!
rozi civilben kaszáspók, hivatása a pókfóbiám megtestesítése. igazából nem is fóbia, csak nem szeretem, ha soklábú izék egy légtérbe vannak velem zárva (emlősök, hüllők és kétéltűek kivételével).. illetve ezt se bánnám, ha valaki garantálná, hogy ott maradnak, ahol vannak. mozdulatlan (netán döglött) ízeltlábúak jöhetnek. (a pók ízeltlábú? ugye nem??)
szóval rozi. bölcs, megfontolt, szorgalmas, bár nem egy stratéga, még semmit nem láttam a hálójában; viszont a kritériumnak eleget tesz, miszerint mozdulatlanul gubbaszt a radiátor és az asztal között (reggelenként tartok szemlézést, és este is azért csak oda-oda pillantok, UGYE minden rendben van?).
és íme, együtt élek egy pókkal.

van valakinél egy csótány?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.